 Pásztorok jelzései kútgémmel
2007.01.25. 16:06
1. vigyázz, hivatalos ember érkezett, 2. hajtsák a gulyát vagy ménest az itatóhelyre, 3. elkészült az ebéd, jöjjenek ebédelni, 4. nagy baj, szerencsétlenség történt, 5. vigyázz, megérkezett az olvasó (számvevő) bizottság, 6. vigyázz, látogató gazdák érkeztek, 7. a kút vize nem iható, 8. a kút elromlott, 9. a számadó nincs a közelben, 10. nő tartózkodik a pásztorálláson, 11. megérkezett az ócskás, lehet adni-venni,
Pásztorok jelzései kútgémmel (1970-es évek):
1. vigyázz, hivatalos ember érkezett, 2. hajtsák a gulyát vagy ménest az itatóhelyre, 3. elkészült az ebéd, jöjjenek ebédelni, 4. nagy baj, szerencsétlenség történt, 5. vigyázz, megérkezett az olvasó (számvevő) bizottság, 6. vigyázz, látogató gazdák érkeztek, 7. a kút vize nem iható, 8. a kút elromlott, 9. a számadó nincs a közelben, 10. nő tartózkodik a pásztorálláson, 11. megérkezett az ócskás, lehet adni-venni, Nádudvar (Hajdú vm.)
Külön csoportba sorolhatók a tárgyak helyzetével, mozgásával üzenő jelek. A kútgémmel való híradást már Herman Ottó is megemlítette: „A legrégibb magyar telegráf a gémeskút, a mellyel különösen a betyárvilágban sűrűn éltek a betyárok és a pártolóik. A gém különféle állásának jelentősége volt” (Herman O. 1914: 297). A kútgém állásáról messzire tudta a betyár, hogy pandúrok tartózkodnak a csárda környékén. Említi a hortobágyi népdal is:
„Lebocsátva látom a kútgémet,
Elment már a csárdából a német,
Csaplárosné nyissa ki az ajtót,
Kilenc jerkét hajtottam, meg tokjót.”
A kútgém jelnyelvét Alföld-szerte ismerték. Főként a betyárokkal kapcsolatban szólt róla Tömörkény, Szép Ernő, Krúdy és a néprajzi irodalom (összefoglalóan Gunda B. 1975a: 15–16. és Szabadfalvi J. 1981a: 478–479). Kútgém feleresztésével jelezték a látótávolságra legeltető pásztoroknak a delelés, az itatás és az étkezés idejét. Gémeskút hiányában a kiskunsági lakos (főzőpásztor) a cserény elé egy rúdra kitette a hujának nevezett szalmacsóvát (Nagy Czirok L. 1959: 223). Az alföldi tanyavilágban a kútgémmel tudatták a napszámosokkal, mezei munkásokkal, hogy elérkezett a déli étkezés ideje, menjenek a tanyára (Szendrey Á. 1941: 263). Kikapós menyecskék szintén a kútgémmel jelezték, hogy otthon vagy távol van a gazda (Gunda B. 1973b: 149).
A 19. század első felében, amikor még kevesebb gémeskút volt a legelőkön – mert többnyire élő vizekből és sírkutakból itattak –, ún. látófák szolgáltak a jelzések leadására. Ezek szerepe az 1860-as évektől csökkent, de itt-ott a Tiszántúlon napjainkig fennmaradt az emlékük. Nádudvaron a látófa 5–6 méteres, földbe állított fenyőgerenda volt, amire mint létrára mászott fel a jelezni kívánó pásztor, s amelynek tetejéről belátta a határt. Amikor a látófán álló ember botra tett kalapot emelt, a pásztorok már tudták, mehetnek delelőre, ebédre és itatásra (Szabadfalvi J. 1981a: 480). A kiskunsági homokbuckák között és a bihari síkság nádas, rétes legelőin régebben lecsonkolt ágú faoszlop állt a pásztortanyákon (Madarassy L. 1912: 52–53; Ujváry Z. 1959: 441–442; Herman O. 1909: 179; Tálasi I. 1936b: 74, 131). Utóbb a nagy kukoricatáblákat, szőlőültetvényeket őrző csőszök, kerülők, szőlőpásztorok tekintették át a körzetüket állványról, létrás faoszlop tetejéről, aminek neve lehetett állófa, őrfa, címerfa, messzelátó, gólya stb.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
